A Peugeot Type 3 volt a márka első kiforrottnak tekinthető típusa; a könnyű szerkezet autótörténeti jelentőségéhez kétség sem férhet. Hatványozottan igaz ez a huszonötös alvázszámú modellre, amely a sors furcsa szeszélye folytán egy egész nemzet autóiparát alapozta meg.

 Valamivel több mint öt évvel ezelőtt, 2017 utolsó napjaiban a torinói Museo Nazionale dell'Automobile büszkén mutatta be gyűjteményének egyik üzemképes állapotba hozott tagját. A több éves előkészület után megvalósult helyreállítást a Peugeot olaszországi importőre finanszírozta, megvalósítását pedig egy bizonyos Alessandro Rossi, Schio város történelmi egyesületének tiszteletbeli tagja vezényelte le.

Rossi urat nem csak annak technológiatörténeti jelentősége, hanem személyes érintettsége miatt is foglalkoztatta a projekt: az illető automobilt ugyanis annak idején felmenője, Gaetano Rossi gróf vásárolta meg és hozatta be Olaszországba.

A Schióban élő Rossi gróf a XIX. század utolsó éveiben világlátott, progresszív gondolkodóként rendkívüli érdeklődéssel figyelte az automobilizmus térnyerését. Mivel pedig nagyiparos apja (akit történetesen szintén Alessandrónak hívtak, és mellesleg Veneto régió képviselője volt az olasz szenátusban) révén rendelkezett az ehhez szükséges anyagi forrásokkal, elhatározta, hogy vásárol magának egyet a félelmetes szerkezetekből. Először a német Daimlerhez fordult, ám a konstrukció nem nyerte el a tetszését. Így jutott el 1892-ben a Peugeot-hoz, amelynek Type 3 modelljéről ekkor már legendák keringtek.

Ahogy a típus neve is mutatja, ez volt a fiatal márka harmadik konstrukciója. Az 1886-os, Serpollet-féle gőzüzemű tricikli (Type 1), majd az 1890-ben bemutatott, immár benzinmotoros Type 2 után 1891-ben jelent meg a Type 3. A tulajdonképpen kísérleti járműnek tekinthető, mindössze négy példányban gyártott Type 2 műszaki tartalmát jelentősen továbbfejlesztve, robusztusabb, megbízhatóbb kivitelben alkalmazó modell volt az első Peugeot gépkocsi, amelyet érdemi mennyiségben gyártottak – három év alatt összesen hatvannégy példányát adták el világszerte.

A hátsó tengely fölé beépített 565 köbcentiméteres, kéthengeres V-motor legnagyobb teljesítménye 2 lóerő volt, ami szédítő 18 km/óra végsebesség elérését tette lehetővé. A Type 3 négy utast tudott szállítani (közülük ketten a menetiránynak háttal ültek), ráadásul a Type 2 kormányrúdjával szemben a Type 3 már kezdetleges kormányművet alkalmazott, függőleges kormányoszloppal és láncos áttétellel. A hátsó tengelyt szintén lánc hajtotta.

A Type 3 nem csak műszaki tartalmát tekintve, de az értékesítését segítő marketingtevékenységek terén is forradalmian újszerűnek bizonyult. Hogy a konstrukció tartósságát bizonyítsa, a Peugeot átadta a jármű egy példányát az 1891-ben első ízben megrendezett, később hagyománnyá vált maratoni

kerékpáros verseny, a Párizs-Brest-Párizs futam szervezőinek. Armand Peugeot presztízskérdést csinált az ügyből. Az akkor még közös családi kézben működő Peugeot kerékpárgyár tulajdonosaként maga is benevezett a versenyre – így személyesen tudta ellenőrizni, hogy utasításának megfelelően valóban kitelepültek-e az útvonal mellé azok a szervizpontok, amelyek hatvan kilométerenként gondoskodtak a Type 3 olajozásáról.

Az automobilhoz természetesen személyzetet is adott a gyár: a volánnál Louis Rigoulot mérnök úr ült, oldalán Auguste Doriot művezetővel – mindketten a Peugeot korai éveinek meghatározó alakjai voltak. Ők biztosították, hogy a versenybírók és időmérők szállítására használt Type 3 érdemi meghibásodás és baleset nélkül teljesítse a mintegy 1200 kilométeres távot. Csupán egyetlen alkatrész: a sebességváltó egyik fogaskereke tört el menet közben, a hibát végül egy cipészműhelyből kölcsönkért szerszámok segítségével hárították el.

A verseny távja hivatalosan csupán 1200 kilométer volt, ám a Peugeot akkoriban a Párizstól 400 kilométerre fekvő Valentigney városában szerelte össze automobiljait. A Type 3 így a kaland során összesen több mint 2000 kilométert tett meg, méghozzá meglehetősen feszített tempóban, csaknem 15 km/óra átlagsebességet érve el. A verseny után a porlepte automobilt a gyárban átnézték, majd eladták egy sportrajongónak – ez volt az első Peugeot, amit magánember vásárolt meg.

Ennek ismeretében nem csoda, hogy Rossi gróf választása is a bizonyítottan strapabíró Type 3-re esett. 1892 augusztusában megrendelte a járművet, és a Peugeot 1893 januárjának első napjaiban le is szállította azt a Schio közvetlen közelében működő Rossi-féle textilüzembe (ennek jogutódja ma is működik Lanerossi néven).

Nem túlzunk, ha azt állítjuk, az egész környék összeszaladt a furcsa szerkezet érkezésének hírére. Arrafelé soha senki nem látott még hasonlót. Egyrészt azért nem, mert az autóipar hajnalán csillagászati összegeket kellett fizetni a ló nélküli fogatokét: a Peugeot Type 3 vételára például 5552 franc 20 centime-re rúgott, ami a textilgyári munkások hatévnyi fizetésének felelt meg. Másrészt azért, mert – ahogy a történészek mostanra hitelt érdemlően megállapították – Rossi gróf Peugeot-ja volt a legeslegelső automobil egész Itáliában.

Az események persze gyorsan követték egymást, egy évvel később Carlo Ginori gróf egy Panhard & Levassorral hajtott végig Firenzén (sokáig ezt tekintették Olaszország első automobiljának), Milánóban egy bizonyos Carlo Brena vásárolt egy Benzt, és Marino Torlonia gróf jóvoltából Rómában is feltűnt egy ma már nem beazonosítható, négykerekű jármű.

A századfordulóra, ha nem is vált általános jelenséggé, az automobil már nem váltott ki megdöbbenést az olasz emberekből. Mégis tény, hogy a Peugeot Type 3 teremtette meg az olasz autógyártás alapjait. Egyrészt közvetlenül, amikor a Milánó közelében működő Costruzioni Meccaniche di Saronno üzem 1894-ben megkezdte a Peugeot Type 3 összeszerelését és forgalmazását.

Ennél nagyságrendekkel fontosabb volt azonban az a hatás, amelyet a Peugeot Type 3 egy piemonti község, Villar Perosa ifjú polgármesterére gyakorolt. A műszaki végzettségű fiatalember katonai karrierjét követően 1893-ban tért haza szülőfalujába, hogy elhunyt édesapja nyomdokain haladva igazgassa a település ügyeit. Politikusként hamar eljutott hozzá Gaetano Rossi gróf csudálatos szerkezetének a híre. Nem nyugodott, amíg ki nem járta a grófnál, hogy maga is kipróbálhassa a Peugeot-t, az élmény pedig lenyűgözte.

Ettől fogva Giovanni Agnellit – mert bizony róla van szó – semmi más nem foglalkoztatta, mint hogy maga is az autóiparban tevékenykedjen. Álma 1899-ben vált valóra, amikor Emanuele Cacherano gróf tőkéstársaként megalapította autógyárát, amit egyszerűen torinói olasz automobilgyártó üzem – azaz Fabbrica Italiana Automobili di Torino, röviden F.I.A.T. – néven jegyeztettek be. A többi pedig már történelem...

•  

Küldés e-mail-ben: